Sislay József 1911-2010

Búcsú Sislay Józseftől

Akinek ennyi – egy teljes évszázad – adatik az idő végtelen folyamatából, általában úgy múlik el, olyan méltósággal távozik közülünk, mint ahogyan a madárdalos, zöldellő erdők legnagyobb fái szűnnek meg létezni. Úgy, ahogyan ezek a hatalmas, szép napokat és élettel teli tavaszokat, zord, fagyos teleket, forró nyarakat és kíméletlen erejű viharokat egyaránt kiálló fák szakadnak ki gyökereikkel lassan a számukra éltet adó termékeny földből.
Ha egy facsemetét csavar ki, tör derékba a vihar; ha egy délceg fenyő pusztul el, amikor villám sújt le rá: tehetetlen harag is vegyül az erdőt járó ember értük való gyászában. De ha egy ilyen matuzsálemi tölgy szelíden az enyészeté lesz, akkor a természet szerelmesei, fájdalmuk könnyes ködpáráján át meglátják az élet szépségét, a küzdelmes létezés értelmét és csodáját jelképező szivárvány tündöklését is.
Józsi bácsi úgy élt közöttünk, s úgy ment el közülünk 99 évnyi földi létezése végén, mint ahogyan az ilyen fák dőlnek el. Halála nem csupán személyes elmúlását jelenti számunkra, hanem egyben példázat is. Annak az örök érvényű és megfellebbezhetetlen igazságnak a példázata, mely szerint egyikünk sem kerülheti el, hogy születése után egyszer végórája is eljöjjön.
Igen, mindannyian tudjuk, hogy nem bújhatunk ki a természet örök törvénye alól, mégsem tudjuk fájdalom és gyász nélkül, az elmúlás, a végérvényes búcsúzás okozta lelki sebek nélkül elfogadni egyetlen embertársunk halálát sem.
Így vagyunk ezzel most is mindannyian, hiszen Józsi bácsi távozása fájdalommal tölti szívünket, de tudjuk, hogy a mi személyes fájdalmunknak sokszorosát élik meg azok, akik életében a legközelebb álltak hozzá, akik a legtöbbet kapták szeretetre és tiszteletre méltó lényéből. Ők, közvetlen hozzátartozói: szerető felesége, magyar- és németországi közvetlen rokonai nem lelnek könnyen vigasztalásra, hiszen elmúlásával bennük is meghalt valami, lelkük kórusában végleg elhallgatott egy meghatározó, kedves, egy tiszta, szelíd hang.


Mert Józsi bácsi valóban ez volt. A lelkiismeret, az emberség, a tisztesség emberi hangja. Hosszú és tartalmas életéről beszélve kár volna tényeket sorjáztatni, hiszen olyan gazdag, termékeny életpálya zárult le elmúlásával, amelyről itt és most még csak vázlatos képet sem nyújthatunk. A tényekről elég volna talán csak annyit mondani, hogy 1911. júniusában, az Amerikai Egyesült Államokban, Ohio államban látta meg a napvilágot egy korábban, a jobb megélhetés reményében kivándorolt magyar család gyermekeként, majd három évesen haza települtek ide, Kisszékelybe, ahonnan a cselédsort is megélve tizenhat esztendős korában tért vissza Amerikába. Útközben elveszítette a vele tartó nagybátyját, és a nagy gazdasági világválság idején érkezett meg az óceán túlpartjára. Nélkülözés, létbizonytalanság várt rá, de erős akarattal, szorgalmával, és az emberekbe, illetve önmagába vetett hitével túljutott a nehézségen. Amerikai katonaként az európai fronton egészen Nürnbergig került, majd Japánban, mint tengerészgyalogos szerelt le.
Ezt követően kemény munkájának, szorgalmának és mély humanitásának köszönhetően sikeres vállalkozó lett, aki több tucat embert foglalkoztató festő-mázoló cégében kizárólag magyarokat alkalmazott.
Úgy tűnik, egy magyar népmese találékony, minden bajt leküzdő főhőse elevenedett meg Józsi bácsi személyében, aki az Óperenciás tengeren túl, mint a szegény ember legkisebb fia próbált szerencsét és járt végül sikerrel. Józsi bácsi valóban hősies volt. Nem egyéni törekvéseiben, nem anyagi sikereiben, hanem abban, ahogyan vigyázta, dédelgette szívében magyarságát, ahogy őrizte és művelte anyanyelvét: a szépséges magyar nyelvet. Mindannyian tudjuk, hogy költő volt. Az irodalomtörténészek, a kritikusok persze verseket, rímeket, ritmusokat vizsgálnak, lemeztelenítik, ízekre szedik a verset, s számukra csak a leírt szavak léteznek. Ők bizonyára szigorúbban ítélik Józsi bácsi verseit, de mi a verseket író, a világ minden bajára, a hétköznapi élet szép pillanataira, a természeti szépségekre egyaránt reflektáló férfit ismerjük Józsi bácsi személyében. Mert nekünk megadatott, hogy ismerhettük őt saját, egyedi értékeivel.
Tudjuk, hogy mélyen érző, igazságszerető, és mindig közösségben, sosem egyénben gondolkodó férfi volt. Tudjuk, hogy tekintélyt parancsoló, ha kell, akkor harcos, de az elérzékenyülésig melegszívű férfi volt. Mindig nyitott szemmel járt a világban, s nem ment el szó nélkül az igazságtalanság, a butaság, a kapzsiság mellett.
Észrevette a vicceset, és akik verseit ismerjük, sokszor nézhettünk az általa tartott görbe tükrökbe. Ezernyi és ezernyi verset írt, de drámákkal, elbeszélő költeményekkel is örvendeztette olvasóit. S fogadott hazájában az ottani magyar nyelvű lapok munkatársaként, szerkesztőjeként komoly hírnevet szerzett magának. Sosem tagadta meg elveit, mindig szociáldemokrata érzelmű férfi volt, aki hitt a becsülettel végzett munkában, s hogy mindenki érdemei szerint kell hogy részesüljön a javakból. Józsi bácsi ha tudott, segítő kezet nyújtott az elesetteknek, és amikor már tehette, jótékonyság is munkált benne. Sosem feledte el szülőföldjét, mindig szíve legmélyebb zugában őrizgette a kisszékelyi, gyermekkori emlékeket, és ezekből a szép, vagy az idő múltával megszépülő emlékekből merített erőt munkájához, élethivatásához, költészetéhez.
Józsi bácsi szerette az életet. Szerette a kihívásokat, a próbatételeket, amiben megmérhette tudását, emberségét, akaratának és jobbító szándékának erejét. Úgy szerette hazáját, Magyarországot, mint a lánglelkű Petőfi, aki egyik költői példaképeként is szolgált, és eközben jó hazafiként élt és dolgozott az Egyesült Államok polgáraként is. Igyekezett embertársai, a kisebb-nagyobb közösségek javát szolgálni, de ha mindezt nem tette volna, csak egy asszony életét tette volna boldoggá, már akkor sem lett volna hiábavaló az élete. Márpedig Józsi bácsi szerelmével, hűségével megajándékozott egy asszonyt, akivel mostanáig, fél évszázadon át együtt volt jóban-rosszban, s akivel mindig egymást segítve, tisztelet- és szeretetteljes frigyben éltek. Az asszonyt, aki Józsi bácsi kéziratait gondozta, akivel minden gondolatát megoszthatta, aki vigasztalására volt, amikor Józsi bácsit bántotta valami, s aki vele örült a vidám pillanatokban.
Sajnos, 2004 novemberében a kisszékelyi könyvtáravatón Józsi bácsi nem volt jelen, pedig érezhető volt, hogy itt, Kisszékelyben milyen jó szívvel gondolnak rá az emberek. Mert Józsi bácsit lehetett szeretni és tisztelni akár ismeretlenül is. Lehetett benne szeretni az adakozót, aki orgonát vásárolt a templomba, aki a könyvtár állományát, berendezését támogatta. De azt hiszem, őt leginkább versein keresztül lehetett szeretni. Ha olykor bicsaklott is egy-egy rím, a költői szándék, a mondanivaló mindig egyértelmű maradt, és emberséget, a gondolat tisztaságát közvetítette. Bár bejárta a fél világot, ismerte és fordította az angol nyelvű klasszikus- és kortárs költőket, de szívében mindig magyar maradt, s megmaradt a szegény ember legkisebb, mesebeli fiának. Tán nem is véletlen, hogy éppen 99 évet, ilyen mesés életkort élt meg.
Józsi bácsi halálával sem múlt el. Írásaival itt marad közöttünk, és sokunk emlékezetében örökre megmarad. Persze mindannyian más-más képet őrzünk majd róla, de mindegyik képben egy őszinte, igazságszerető és igazságkereső férfi képe mutatkozik majd. Ami pedig a legfontosabb: egy olyan férfi képe maradhat bennünk, aki hazaszeretetből és humanitásból mindannyiunk számára példaképül szolgálhat.

Nagy László